Rejtvényimádók állatvédő klubja (RÁK)

Hopp, halak is voltak! sok évig, jó érzés volt nézegetni őket, ahogyan úszkálnak. Túl sok macera nem volt velük, egyszer ugyan, az állatkereskedő tanácsára vettem vízhőmérőt, és vízhőmérséklet-szabályozót, tisztítót, mindenfenét. Jó sokba került. Mikor sorra tönkrementek, egy szem piros halam maradt, nem is tudom hány évig, és egyre nőtt. Pár centisen vettem párban, de néhány nap alatt fölfalta a másikat. Akkor vettem hozzá másik párt is, azt is fölfalta, na még egyszer vettem, azt is. Akkor azt mondtam neki, te hal, ha egyedül akarsz maradni, én megértem, nekem meg nem kerül több pénzembe. Legalább ötször akkorára megnőtt, mint fiatal korában volt, de lehet, hogy még nagyobb volt. Amikor ez is átlényegült, nagyban ásványoltam, kevesebb időm volt, kipucoltam az üvegládát és úgy hagytam. Pontosabban kristályokat helyeztem bele. Aztán kukáztam egy még nagyobb üvegládát, de hiába jutott eszembe, hogy megint hörcsögöt vagy malacot vegyek, elhessegettem magamtól. A nagy ládába belehelyeztem a kicsit és két-három cserepet tettem bele.

Ez elég sokáig így volt, közben olcsón hozzájutottam néhány szép kagylóhoz, csigához, kicsi is volt, nagyobb is. Szépen belerakosgattam őket és bele a víz. Akkor szándékom volt halakat venni újra, mert az unokámat biztos érdekelné. De valahogy mindig elfelejtődött, ebből gondolom, hogy inkább nem kéne. Aztán jöttek a gyerekek, Laci élcelődött, hogy milyen nagyok már a halaim.

Sajnos, a vízfertőtlenítő kékje néhány helyen megszínezte a nagy csigát, de csak a "hallójáratban", egy darabig sikáltam, nem lett újra fehér. Nincs tétje, gondoltam, és újra megraktam a kipucolt ládát, ezúttal víz nélkül.

Ja, és unokámnak a kagylók is tetszenek. Már kellett neki Shell-kagylót adni, mert a Duna-parton szedegette az éles peremű kis kagylókat, ami elvághatja az ember ujját. Megőrizte. Mikor először meglátta az akváriumot, kiemelte a legnagyobb kagylót. De előtte elfelejtette feltűrni a ruháját. Mindez azután történt, hogy a leggingje, bugyija és nadrágja épp a sütő felett száradt, ugyanis a nagy labdázásban "bent ment ki" . Már elmúlt négy, és ilyet két éve nem csinált. Na mindegy, most már a pulóver is bekerült a sütőbe, pontosabban afölé. Mert szokott ugyan lenni nálam néhány gyerekcucc, de mivel nem tetszettek a lányomnak, beadtam őket valami gyűjtőhelyre. Ott ücsörgött a fotelban pucéran, pléddel körbetekerve: "míg a cuccaid sülnek". Mami, te megsütöd a leggingemet? gyorsan megvigasztaltam, hogy nem úgy sütöm meg. Aztán ebédeltünk, odakapta a sült krumpliját meg a kecsöpöt.

Legközelebb a gőtéről is írok. Mert az is most jutott eszembe.

Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz a javaslatomnak, amit csak olyan félig-viccesen írtam, de örülök neki, mert én is szeretem az állatokat.

KÉtszer is volt fehér egerünk, Puci-Muci és Zebulon. Állandóan a vállamon csücsültek, onnan élvezték a magaslati levegőt, míg egy bolond, hisztis szomszédasszony sikongatva ki nem kergette az egyiket az utcára. A másik is eltűnt egy idő után, sose tudtuk meg, hogyan. A lányom olyan szomorú lett (még kicsi volt), hogy - a templom egere miatt eszembe jutó - hazugsággal vígasztaltuk, mondván, hogy visszament a családjához, akik a templomban laknak. :)

Volt két aranyhalunk is, Csuri és Büdi, meg egy papagájunk, Pollika. Ő szegény csúnya véget ért, húgom ijedtében, hogy kirepül, véletlenül rácsapta az ajtót. Mág ma is borsódzik a hátam, ha visszagondolok erre...

Azóta, ahogy már írtam, megelégszünk a kutyákkal és a cicákkal. Jó dolog, ha az ember érzi, hogy önzetlenül, minden érdek nélkül szeretik, mert nem hiszem, hogy ezek a teremtések "csak" az étel miatt lennének ilyen hűségesek az emberhez.

Nekem nagyon szép emlékeim vannak a kék hullámos papagájról. Még videofelvételem is van, ahogy játszottunk vele. Elszórakoztatta az egész családot. Nagyon értelmes volt, 9 évig élt és abszolút beilleszkedett a családba. Rengeteget "beszélt". Este letakartuk és csend lett. Kikisért a fürdőszobába és a csap alatt fürdött ő is. A kalitka felszereltsége elszórakoztatta és a tükröt sosem unta meg. Minden nap kiengedtük egy-egy órácskára behúzott függönyök mellett, ismerte az egész lakás zegét-zúgát. Még a kanyarokat is bevette. Nem emlékszem már, hogy a takarítás gond lett volna. Csak a papírt cseréltem alatta és időnként friss ágakat tettem be, melyek szélesebbek voltak a rúdnál és jobban koptatta a körmeit. Nyáron vittük magunkkal a nyaralóba, ahol hamar feltalálta magát. Napközben kiakasztottuk a fára.

Lányommal megsirattuk, amikor el kellett altatni.

Mielőtt bármilyen állatunk lett, mindig megvettem az aktuális könyvet, hogy tudjam, mi a legjobb annak az állatnak, illetve, hogyan tudom nevelni, hogy több örömöm legyen benne, mint bosszúságom. Ez mindig nagyon hasznosnak bizonyult.

Hörcsögeinkről, tengerimalacainkról már szó volt. Közben eszembe jutottak az egerek. Ezek hazahozatala egy óriási kudarc volt, nagyobbik lányom próbálkozott vele. Őket már ő gondozta. Az egerek szinte havonta ellettek, eleinte pénzért visszavette a kisállatkereskedő, később már pénz nélkül, merthogy nincs rájuk kereslet. Harmadik alkalommal már át se vette, mert nem fogytak nála sem. Már nem is tudom, mi lett eztán velük.

A papagáj is most jutott eszembe. Még kicsik voltak a gyerekek, a férjem hazahozott egy hullámos papagájt. Merthogy a kocsma előtti téren a fű között tiblábolt, nem akarta ott hagyni. Nyilván valamelyik ház ablakán repült ki.

Ha tiltakoztam volna is ellene, előre látva a nehézségeket, hova tettük volna szerencsétlen állatot. Egy hétig kuksolt a szekrény tetején, aztán a férjem a műhelyben csináltatott egy fakalitkát. Ezt követően - mindennap - takarítanom kellett a madár által kiszórt tollat, egyéb szemetet a kalitka körül, mintha nem lévén más dolgom. A papagájjal játszani nemigen lehet, tehát ez is csak úgy ott volt, mint a tengerimalac. Takarításkor kiengedtem mindig, hadd szálljon ahova akar. Hosszú hónapok múlva véglegesen kiszállt az ablakon. A férjem azonnal tudta: "te engedted el, mi?" alig telt el néhány hét, beszerzett egy másik papagájt, állítólag a gyerekeknek, de tudtuk, hogy fölösleges, és csak az én munkámat szaporítja. Lehet, hogy néha ő is takarított, erre nem emlékszem, csak arra, hogy "szerencsétlen állat unja magát!", beszerzett egy zöld papagájt, hogy ne unatkozzanak. Meg akarta tanítani őket beszélni, persze a madarak rá se hederítettek. Egy idő múltán megint bevetettem a haditechnikámat: nyitott ablakoknál takarítottam, az egyik szépen el is szállt. A másik úgy megszokott, hogy az istennek se akart kiszállni, úgy kellett tollseprűvel üldöznöm, hogy végre tűnjön el. Ezzel lett vége, de a férjem sokszor mondogatta, hogy én zavartam világgá őket. Mindenesetre ezután már nem volt többé papagájunk.